Hamvazószerda utáni csütörtök – Lk 9,22-25
Tudjuk-e, hogy mi az életünk célja, hogyan érhetjük el, valamint miért szükséges az önfegyelmezés gyakorlása?
Ne feledkezzünk meg arról, hogy mi az életünk célja, vagyis hogy: „mi végett vagyunk a világon”! A válasz röviden: „avégett …, hogy üdvözüljünk” (Hamvas féle katekizmus). Végső célunk az örök élet. Ennek alapfeltétele, hogy Isten akarata szerint éljünk.
Pál apostol a filippieknek írja: „Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő… megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (Fil 2,5-6;8). A Zsidóknak írt levél kiegészíti: „a szenvedésből engedelmességet tanult” (Zsid 5,8). Ezzel váltott meg minket. Ezen az úton át mehetett be a dicsőségbe, ahogy Jézus a feltámadása után az emmauszi tanítványoknak magyarázta.
Mi is Krisztus útján, Krisztust követve üdvözülhetünk. Krisztus követése pedig a szenvedésben való követését is jelenti, napról napra. Ahogyan Jézus a mai evangéliumban mondta: „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye föl mindennap a keresztjét, és úgy kövessen engem”!
Konkrétan az jelenti számunkra keresztet, hogy életünk, helyzetünk, egészségi állapotunk, terveink, kapcsolataink stb., nem úgy alakulnak, ahogyan mi szeretnénk. Tehát nem szükséges keresnünk a keresztet. Ugyanakkor a kereszt vállalása szükségképpen külső, valamint belső ellenállásba ütközik. Az egészséges emberi természet reakciója az, hogy menekül a kereszt elől.
A nagyböjti időszakban azért van szükség az önfegyelem gyakorlataira, hogy nagyobb készséget, illetve jártasságot szerezzünk a saját keresztünk vállalásában (tehát az Isten iránti hűségben, valamint az emberek iránti szeretetben).
Jézus mondatának időhatározó szava se kerülje el figyelmünket! Krisztus követése, illetve a kereszt felvétele mindennapos feladatot jelent. Nem csupán időnként szükséges járnunk Krisztussal együtt életünk keresztútját. Hordozzuk keresztünket mindennap, méghozzá Krisztussal együtt, Krisztust követve, szeretetből, valamint szeretettel!
Szent Ferenchez hasonlóan kérjük azt a kegyelmet, hogy mi is érezzük szívünkben azt a szeretetet, amely Krisztust, az Isten Fiát arra késztette, hogy értünk oly nagy szörnyű kínokat önként magára vállaljon. Minden szenvedésünket ajánljuk fel a magunk, illetve szeretteink üdvösségéért, hogy szenvedéseinkből ne vesszen csöpp se kárba. Pál apostollal pedig el tudjuk mi is mondani, hogy: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik, testének, az Egyháznak javára” (Kol 1,24).