Évközi 15. vasárnap – Mk 6,7-13
Hogyan teljesítjük missziós küldetésünket?
A II. Vatikáni Zsinaton (1962-1965.) több mint kétezer püspök egyetértett abban, hogy a hívők fogyásának az oka a missziós lelkület hiánya. A Zsinat „Ad gentes” című határozatában megfogalmazták, hogy minden katolikus keresztény meghívást kapott a misszióra. „Krisztus az ő követőit világi hivatásukban is folytonosan apostoli feladatokra hívja”, hogy ők is „tegyenek lankadatlanul tanúságot Krisztusról és az evangélium igazságáról”. NB Egymásra is szükségünk van!
Az elmúlt heti evangéliumokban, valamint ma is arról volt szó, hogy Jézus hogyan képezte a tanítványait apostolokká, azaz küldöttekké. Nekünk is hasonló módon szükséges felkészülnünk missziós küldetésünkre.
A tanítványoknak azt a küldetést szükséges folytatni, amit Jézus az Atyától kapott. De csak arról lehet tanúskodni, amit ők is megtapasztaltak. Ehhez mindenekelőtt közösség-tapasztalatra volt szükségük. Ezért Jézus először magához hívta őket, hogy legyenek együtt Vele. Egész nyilvános működése alatt mindig együtt volt tanítványaival. Ennek lett az eredménye, amelyről boldogan írt János apostol, hogy: „Amit láttunk és hallottunk, azt nektek is hirdetjük, hogy ti is közösségben legyetek velünk. Mi ugyanis az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal vagyunk közösségben” (1 Jn 1,3).
Amikor Jézus gyakorlatra küldte tanítványait, akkor nem egy betanult lecke felmondását várta tőlük, hanem a Jézussal megélt személyes kapcsolatról való tanúskodást. Jézus azt kívánta tőlük, hogy ahová mennek, ott hozzanak létre szeretet-közösségeket. Azért küldte kettesével őket, hogy az egymással való kapcsolatuk legyen a minta, egyben a hitelesítő jel.
Fontos Jézusnak az a parancsa, hogy „az útra ne vigyenek semmit, csak vándorbotot” illetve hogy „Sarut kössenek”. Ezeknek szimbolikus jelentésük van. A bot, valamint a saru a pusztai vándorlásra induló nép öltözetére utal, amelyik kivonul Egyiptomból (Kiv 12), hogy megtegye a szabadság útjának első lépéseit. Az a felhívás pedig, hogy ne vigyenek magukkal kenyeret, egyrészt a szegénység, valamint a bizalom magatartására utal, másrészt viszont szintén húsvéti szimbólum: a pusztában maga Isten táplálta népét mannával (Kiv 16).
Mindez azt jelenti, hogy a tanítványok küldetése végső soron a Húsvét hirdetése lesz. Annak a hirdetése, hogy az Úr Jézus odaajándékozott élete az üdvösség új útját nyitja meg mindenki számára. Minden ember meghívott, hogy ezen az úton elinduljon.
A mi küldetésünk sem csupán szavak elmondásából áll. Amit magunkkal viszünk, az elsősorban az a tapasztalat, amelyre Krisztusnál szert tettünk. Nekünk is a Jézussal való együttlétből, valamint az egymással való egységből eredő közösség-tapasztalatra szükséges eljutnunk. Nem tud közösséget létrehozni az, akinek nincs közösség-tapasztalata. Ha egységben, valamint szeretetben élünk, akkor erről tudja meg a világ, hogy az Atya küldöttei, valamint Jézus tanítványai vagyunk. (vö. Jn 17, 21). Tehát egymásra is nélkülözhetetlen szükségünk van ahhoz, hogy küldetésünket teljesíteni tudjuk.