Úrnapja, Krisztus Szent Testének és Vérének az ünnepe Kiv 24,3-8; Zsid 9,11-15; Mk 14,12-16. 22-26
Mit ünneplünk ma, valamint minden szentmisében?
1263-ban egy cseh pap az átváltoztatás pillanatában kételkedett abban, hogy az ostya valóban átváltozott Krisztus testévé. Amikor az átváltoztatott ostyát megtörte, megdöbbenve vette észre, hogy a megtört ostyából egy csepp vér hullott a korporáléra. Ezt megmutatták IV. Orbán pápának, aki ennek hatására rendelte el, hogy a Szentháromság vasárnapja utáni csütörtök legyen külön ünnep Krisztus Testének és Vérének tiszteletére (Hazánkban a csütörtököt követő vasárnapon ünnepeljük).
Az olvasmány elmondja, hogy miután a zsidó nép elfogadta az Úrnak Mózes által közölt törvényeit, néhány fiatal közreműködésével Mózes áldozatot mutatott be, melynek keretében megkötötte a szövetséget Jahvéval. Fontos szerepet kapott az áldozatbemutatásnál a kiömlő vér, amelyet Mózes a szövetség megpecsételésére a népre hintett.
A szentleckében azt olvastuk, hogy Isten új szövetséget kötött népével Krisztus által, Aki az Újszövetség Főpapja, és Aki: „az örök Lélek által saját magát adta tiszta áldozatul az Istennek, hogy az élő Istennek szolgáljunk”.
A mai evangélium arról számol be, hogy Jézus a húsvéti vacsorán a kenyeret úgy adta a tanítványoknak, hogy „Ez az én testem”, a bort pedig: „Ez az én vérem, a szövetségé, amely sokakért kiontatik”.
Azt ünnepeljük ma, hogy minden szentmisében jelenvalóvá válik Krisztus egyszeri, tökéletes, ugyanakkor megismételhetetlen keresztáldozata. Hisszük, hogy Isten igéje, valamint a Szentlélek ereje révén a kenyér és a bor színe alatt az Oltáriszentségben valóságosan jelen van az önmagát értünk feláldozó, de feltámadt Jézus Krisztus. Ő elválaszthatatlan egységben él az Atyával, valamint a Szentlélekkel, ugyanakkor nekünk adja önmagát.
A feltámadott Krisztusban már nincs külön a test, illetve a vér. Ennek ellenére Jézus azért akarta ránk hagyni külön-külön az ő Testét és Vérét, mert a feláldozottság állapotában akart velünk maradni, hogy Őt magunkhoz véve mi is készek legyünk áldozattá válni. Táplálékunkká akar lenni, hogy Vele eggyé válva mi is képesek legyünk arra, hogy életünket odaadjuk a magunk, valamint szeretteink üdvösségéért.
Jézus cselekedete (az Istennek velünk kötött új szövetsége) eszünkbe juttathatja a honfoglalás előtt (890/91-ben) a hét fejedelmi személy által megkötött vérszerződést is. Annak a lényege az volt, hogy mi egy test, valamint egy vér, vagyis testvérek vagyunk. Jó tudni, hogy egyedül a magyar nyelvben használatos a „testvér” szó. Átvitt értelemben minden szentmisében Krisztus velünk kötött vérszerződését ünnepeljük.
Az emmauszi tanítványokhoz hasonlóan lobbanjon lángra a mi szívünk is (vö. Lk 24,30-32)! A templomokból kilépve az egész világ számára hirdessük azt az örömet, hogy Krisztus: „vándorlásunk társa lett, mert szerette a világot, kenyérszínbe rejtezett” (Hozsanna 280.B ének).